#instastory az élet

Egy-egy múló pillanatot adagolunk a többieknek, hogy tudják: mi jól vagyunk. Hogy tudják, mi ma is hasznosan töltöttük a napunkat. Huszonnégy óráig elérhetővé tesszük az intim perceket az életünkből, majd hagyjuk, hogy a nap végén minden egy virtuális kukába landoljon.

Valóságshow reklámok nélkül. A mi reality filmünk. Mi vagyunk a szereplők.

Na jó. Talán egy kicsit megint drámai a meglátásom, de úgy gondolom, hogy van valami igazságalapja a dolognak. Szeretjük megmutatni, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, hol csináljuk és hogyan tesszük ezt. Hogy kívül esek-e ebből a bűvös körből?

Nem.

Ez az egész “magamutogatás” egy kicsit a világunk részét képezi. Egy kicsit, ugye?

Pár hónapja tört rám az az érzés, amitől mindig is próbáltam óvni magam. Nem akarok sodródni az árral, mégis azt teszem. Nem akarok bepillantást mutatni abba a dologba, ami csak az enyém, mégis olykor ez is megtörténik. Sok-sok dolog, amelyek annyira távoliak, mégis az én mindennapjaimat is erőteljesen jellemzik.

Valahogy kikényszeríti az elvárás azt, hogy a Te kis képed körül is megjelenjen az a bizonyos színes karika, amivel beengedsz mindenkit, kivétel nélkül. Az emberek pedig csak azon elmélkednek, vajon mi várja őket a kattintás után. Egy pillanatfoszlány, egy kép, egy üzenet és a sorozat újra ismétlődik. Végtelenszer. Minduntalan. Mert a profilokat körbeölelő szivárvány körök sosem fogynak el. Mindegyik csak arra éhezik, hogy megnézze valaki őket.

A saját gyártású mozinál mindegy a minőség, ha eléggé “csillámporos”. A cél, hogy más jól szórakozzon. Rajtunk.

Ha pedig nincs mit nézni, akkor marad a kíváncsiság. “Vajon ma mi történt Veled?”

Forrás: Erdély Kitty /www.erdelykitty.com

Reklámok